Metropolis - 1. rész

 Kizárólag 18 éven felülieknek ajánlom.


Azért szedtem ketté ezt a történetet, mert így legalább könnyebben neki lehet állni olvasni.
A véleményeket és értékeléseket szívesen veszem! :)

Metropolis 1. rész (2012. okt. - dec.) / Metropolis 2. rész (2013. jan.)

 

METROPOLIS

ELSŐ RÉSZ

2024.

− Még három nap és a Survivor startol! Ne maradjon ki élete megmentésének tervéből, foglaljon jegyet még ma a fedélzetre! Ne tétovázzon, hisz a Föld pusztulóban! A Vírus, mely napról napra szedi áldozatát, megállíthatatlan! Még Metropolis védő falai közé is beférkőzik! De büszkén mondhatjuk, hogy van remény, hisz a SpaceWay öt űrállomása komfortos, otthonos lakhelyet ad az élni akaró földlakóknak, távol minden veszedelemtől! Ha maga is élni akar, válassza a SpaceWayt! Árainkról kérdezze az irodáinkat. – Az idegesítő, vékony, pattogó hang a hangos kocsma zaját is túlszárnyalta.

− Nem lehetne kikapcsolni azt a kibaszott rádiót? – egy fáradt, fiatal lány szitkozódott. Szőke haja hátul össze volt fogva és látszott rajta, hogy nem sokat foglalkozott a szépítkezéssel. Durva anyagú, piszkos farmerdzsekit hordott, alatta nyúlott póló sárgállott. Kezében cigarettát tartott, amibe vadul beleszippantgatott. A pultnál csak pár ember ücsörgött, mindenki a helység hátsó részébe, a sztriptíz táncosok emelvényéhez tolongott.

− Sajnálom kisasszony. - A pultos droid feje előrehajolt, közben hangos mechanikai zajt hallatva. − Szerződésünk van a csatornával, miszerint a kocsma nyitva tartási idejében…

− Akkor legalább halkítsd le! − Idegesen vágott a szavába és csapott bele a pultba.

− Sajnálom kisasszony, szerződésünk van a csatornával…

A lány megint félbeszakította: − Jó. – Próbált nyugodtnak tűnni. Halkan folytatta. – Akkor tölts nekem még egyet.

− Sajnálom kisasszony, de ön túllépte a megengedett ittas faktorszámot.

A csaj lassan beszívta a levegőt, majd kiengedte.

− Idefigyelj, te búvalbaszott, eszkábált szeméttömeg. Ha nem adsz nekem egy üveg rohadt vodkát, kiszedem az összes áramkörödet és eladom az albánoknak.

− Kiasszony, ha fenyeget, kénytelen leszek hívni…dőrség… − a lány megfogta gömbölyded, szikrázó fejét, belenyomta a pultba. Elegánsan áthajolt a sercegő vasdarab fölött és leemelt egy vodkásüveget a polcról, kinyitotta, majd nagyot húzott belőle. Körülnézett. Itt senki sem szerette a robotokat. A rádió viszont még mindig ontotta a reklámokat:

− …ha nem akar életveszélybe kerülni, csatlakozzon a mentőflottához! 2023 óta hétmilliárd ember vesztette életét. Nemcsak járványok, hanem a természeti katasztrófák is életünkre törnek. Ennek véget kell vetni! Jelentkezzen még ma! Az áraink… − ez is kimúlt, miután a fiatal lány leöntötte a maradék vodkával. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a helységből. Ahogy kilépett a mocskos utcára, felcsengett a kommja. Kikaparta a zsebéből és beleszólt.

− Itt Vera. Megvan a lány?

− Minden − szólt bele egy női hang. − Szerencsére volt olyan profi a hacker, hogy egy útvonalat is készített nekünk. Hol vagy most?

− 66. utca vége, Forster’s bár előtt.

− Egy perc és ott vagyok.

*

Önzők. Kapzsik. Erkölcstelenek. Csak a pénz hajtja őket. Csak azért élnek. Akikből már minden emberi érzelem kiveszett. Akik meg tudták venni a polgári jogot. Akik magas toronyházakba bújva óvják magukat a betegségektől, természeti csapásoktól. Akiket nem érdekel a többi emberi sors. Akik azt hirdetik, hogy ők az emberiség fontos felső rétege, miközben undorító pojácák, akik menekülnek az űrbe, messze a Földtől. Ők Metropolis polgárai. A város pedig tündöklő. Halmozza a világ összes javát.

Gyilkosok. Tolvajok. Betegek. Napról napra élnek. Haldokolnak. Túlélnek. New Yorkban az élet más, mint Metropolisban. Ők mocsokban nevelkednek és halnak meg.

2024-re az emberiség kétharmada kipusztult egy ismeretlen vírusban, melynek ellenszerét még nem találták meg. A gazdagabb emberek új várost kezdtek építeni, melyből kizárták a külvilágot. Legalábbis így gondolták, de a vírus a falakon is átjutott és tovább szedte áldozatait. Néhány vezető úgy gondolta, a járvány megállíthatatlan, ezért komfortos lakosztályokkal teli űrállomásokat kezdtek építeni a Holdon és az űrben. A tehetősebb emberek jegyet válthatnak, a szegényeknek viszont maradniuk kell meghalni.

A két várost nagy, őrzött fal választja el. Metropolisba tilos bemennie a new york-i polgárnak.

*

A lenyugvó nap eltűnt, majd megint felbukkant, ahogy a suhanó nagy sebességgel rohant New York magas felhőkarcolói között. A járműben két fiatal lány ült. Egy szőke az anyósülésen, a kormány mögött pedig egy hosszú, barnahajú.

− Itt beszéljük meg. Csak menj valamerre. Itt nem hallgat le senki − szólt a szőke. − Milyen útvonalról beszéltél nekem?

− Kétfajta megoldás van. Ez… − a barna kivett egy dossziét zakója belső zsebéből és átnyújtotta társának. − Igaz, nagyon kockázatos, de ez az egyetlen járható út. Amikor hét évvel ezelőtt Metropolist építeni kezdték, ebben a csatornában úsztatták ki a törmeléket az óceánba. Elvileg ezt betemették. Pontosabban bebetonozták. De korántsem figyeltek a szellőzőjáratokra. Várj egy kicsit, vedd át a kormányt! − Megnyomott egy gombot a műszerfalon, a kormány azonnal átsiklott a másik oldalra. − Szóval… A csatorna maga akkora, hogy egy kisebb teherhajó is befér. Párhuzamosan vele egy szellőzőjárat fut, amin pont beférünk. Szűkösen, de át tudunk menni rajta. Kúszva kell megtennünk száz métert.

− És ezt honnan a francból szedte az a hacker?

− Feltörte Metropolis hálózatát.

A szőke egy pillanatra elmélázott.

− Rizikós. Mi a másik lehetőség?

− Bazdmeg, Vera! Minden, ami az életben maradáshoz kell, az rizikós.

− …direkt nyomatják nekünk a reklámokat, hogy szenvedjünk – mondta sötéten Vera, aztán megrázta a fejét és felnézett. − És mi a másik lehetőség?

− Hát, ha erre azt mondtad, hogy rizikós, akkor arra mit fogsz mondani? Majd elmondom Tronlynál. − Vera nagyon furcsán nézett, ezért sietve hozzátette: − A hackernél.

Pár utcányit még fordultak, aztán egy magas ház mellett megálltak. Egy platform rugaszkodott ki a felhőkarcoló oldalából, amire Vera letette a suhanót. Kipattantak, s a bejárathoz futottak.

− Petra, itthon van a barátunk? − Petra szabaddá tette kezét és beütötte a négybetűs kódot, az ajtó mellett egy kis retesz halk szisszenéssel kinyílt, szabaddá téve a csengőt. A lány megnyomta a gombot, a hacker egy perc múlva kinyitotta az ajtót.

− Jó hamar jöttetek. − Vékonydongájú fekete ember volt, nagy napszemüveg az orrán, gyűrött trikóban és rövidnadrágban volt. − Na, kerüljetek beljebb!

Petra hosszú barnahaját hátratűrte, miután letette cuccait a nappali kisasztalára.

− Mondjátok a másik lehetőséget! − Sürgette Vera társát.

− Nagyon, nagyon kockázatos. − Ült le a kanapéra Petra. −  Tron, légyszi mondd el!

A néger megvakarta vékony borostáját, letelepedett egy kis székre, elővette számítógépét, majd fáradtan nekikezdett.

− Az elektromos pajzsot, mellyel a várost védik, napjában egyszer, éjjel regenerálják három másodpercre. Tehát ezalatt az időtartam alatt a pajzs ki van kapcsolva.

− Suhanóval átslisszanni? − Vera rozzant, régi italos pulthoz ment és leemelte a kólát.

− Igen… Az a kóla lejárt már vagy egy éve − mondta Tronly. Vera vállat vont, s jó nagyot húzott a fekete löttyből. − Szóval, ha egy kilométerrel a föld felett haladtok, álcázóberendezéssel, nem vesznek észre. Viszont ha nem tudtok három másodperc alatt átjutni, belerohantok a pajzsba, ami szétzúz bennünket.

− És persze ha nem abban a három másodpercben haladunk át, amikor kéne, akkor is megszívjuk. − Petra élesen Verára nézett. − Szerinted melyik verziónál halunk meg jobban?

− Na, igen. Először vegyük szemügyre az alagutat. Bár én nem sok reményt látok arra, hogy egy ekkora bakit hagyjanak maguk mögött a metropolisiak. Meg kell néznünk.

− Szerda van. Pénteken indulnak a Survivorok. Két, szűk napunk van.

− Sikerült egyáltalán valakinek átjutni?

− A legendás Ivettnek − Petra felnevetett. − Persze lehet, hogy csak mese.

− Nem hallottam még róla − Vera értetlenül ráncolta a homlokát.

− Pedig jó pár éve mondogatják. Egy lány, aki úgy jutott át, hogy lefeküdt az őrökkel. − Tronly közben rágyújtott egy szál füves cigire.

Vera óriásit nevetett. − Imádom a pletykákat.

− Viccet félretéve. Meg kell néznünk az alagutat. Ha nem úgy van, ahogy a számítógépes adatbázis mondja, akkor csak a második lehetőség fog élni. − Kis szünet után hozzá tette. − Veletek megyek a csatornáig.

− Nem akarsz átjönni Metropolisba? − Vera aggodalmas arccal nézte a fiatal férfit.

− Van annyi pénzem, hogy a hegyekbe menjek. Ott kevesebb a fertőzött.

− Suzie?

Tronly lehajtotta a fejét és kifújta a levegőt. − Nem tudtam megvásárolni az ellenszert.

− Sajnálom. − Petra lesütötte a szemét és könnyezve nézett ki a nagyváros kihalt utcájára.

− Egyik reggel úgy ébredt, hogy nem lát. Aznap este már semmi érzékszerve nem működött és éjjel elkezdődött a bomlás. Reggelig bírta. − Szomorú, halk hangja hosszú csöndet nyomott a szobára.

− Nagyon sajnálom. − Petra odaszaladt a hackerhez és átölelte.

Vera szomorúan, rekedt hangon törte meg a csendet.

− Ha nem sietünk, mi is így halunk meg.

A néger gyengéden ellökte magától a lányt, majd elővett két tárcát. − Minden benne van. Személyi, jogosítvány, meg egyéb baromságok. A tied. − Verának átnyújtotta az egyiket. − És a tied.

A két lány kíváncsian nyitották ki a tárcákat.

− Ők ketten ismerik egymást, és együtt mennek az útra. A kiscsajnak van egy pasija, de ő a jelentkezés szerint három héttel később megy, magánhajóval. A feladatok annyi lesz, miután átjutottatok, hogy elteszitek láb alól a két lányt, a férfit ne öljétek meg, csak kábítsátok el ezzel. − A kanapé mellett pihenő bőröndből kivett egy kis dobozt, felnyitotta és felmutatta a lányoknak. − Kábítószer. Úgy kábít, hogy éber lesz, csak mozogni nem fog tudni. Valószínüleg azt hiszik majd, hogy fertőzött, ezért karanténozzák. Így ő már nem keresztezheti az utatokat. Ezután csak annyi, hogy regisztráljátok magatokat a hajónál, és ha minden rendben megy, egy nappal később már az űrben élvezhetitek a komfortos lakosztályokat távol mindenféle vírustól.

− Egyszerűnek tűnik… − meredt el Vera.

− …de a halálunkkal játszunk. – fejezte be a mondatot Petra.

− Viszont ne haladjunk ennyire előre. Nézzük meg azt az alagutat, és ha tényleg úgy van, ahogy a komputer mondta, akkor már ma este átjuthattok. Ezért kell felkészülni.

− Félek. Mi van, ha valaki rájön a gyilkosságra? Nincsenek ennek a lánynak rokonai, barátai?

− Valószínű, hogy vannak, de ne aggódj. Úgy kell megölni őket, hogy senki ne lássa. És az arcukat pedig egyszerű lesz másolni. Robotarc. − Két kis szerkentyűt vett elő a táska mélyéről. − Lemásolja az arcot. Ezt csak azután tudjátok használni, miután az ő arcmintájukat levette a gép.

− De ezt ki tudják szűrni a szenzorokkal, nem? Mármint úgy értem, ellenőrizni fogják.

− Ezt nem. A legújabb illegális fejlesztés, ráadásul magam láttam el különböző rejtjel- és álcázóberendezésekkel.

− Fasza vagy, Tronly. − Petra rákacsintott a négerre.

− És még nincs vége! − Megint belenyúlt a bőröndbe. − Légmaszk. Metropolisban kötelező a szennyezettség miatt. Kicsit feltűnő lenne, ha az utcán e nélkül mászkálnátok… Fegyverhasználat tilos, a szenzorok pedig ellenőrzik éjjel-nappal.

− Mit is mondhatnék… Nagyon köszönjük! − Vera el volt hűlve a hacker munkájától.

− Sürget az idő!

*

A korai naplemente már elérte a várost, amikor a két lány mindent összeszedett és elindult feltérképezni az alagutat. New York külvárosa volt Ether City, az igazi szegénynegyed. Erősen fertőzött vidék volt, a menekülőknek viszont erre kellett jönniük. A csatorna a külváros végében volt.

Még le sem szálltak, amikor látták, hogy a betegek a gép alatt már várják őket.

− Mint valami rohadt zombifilm – Vera undorodva nézte a korccsá lett embereket, akik ugráltak és veszekedtek alattuk.

− Petra, menj hátra és lőj a tömegbe.

Petra megfagyott és szemrehányóan nézett a néger szemébe.

− Gyorsan! – ordította a lány arcába Tronly, az pedig robotosan hátramászott, elővette a lézert és nagyot lőtt a betegek közé, akik mit sem törődve a halál ízével, mint a hangyák, ellepték a felszínt. Petra folyamatosan aprította őket, a zöldesfekete vérük pedig egyre nagyobb tócsát alkotott.

− Nem tudom letenni a gépet. Ki kell ugranotok az alagút tetejére, oda nem jutnak fel. A puskákat hagyjátok a bejáratnál. Minden instrukciót tudtok. Véghez tudjátok-e vinni, drágáim?

− Azt hiszem – Vera válasza nem tűnt túl bíztatóan.

− Azt kérdeztem, véghez tudjátok-e vinni?

− Persze – Petra határozottan bólintott. − Csak azt nem tudom, hogy ezt a nagy tömeget hogyan állítjuk meg? Úgy értem, valószínű, hogy utánunk jönnek.

− Csak lőjetek mindig közéjük!

− És ha a szellőzőjárat is be lett betonozva? Nem tudunk visszajönni, mert megfertőződünk!

Tronly nagyot sóhajtott.

− Az alagút bejáratánál ott vannak azok a hordók. Valószínüleg olaj vagy hasonló anyag van benne… Úgy öntsétek ki, hogy a tűz majd falat alkosson köztetek. Így vissza is tudtok jönni. Ne felejtsétek, a fertőzöttek agyi kapacitása és reakcióideje is kisebb!... Valószínű soha nem látjuk egymást… Szóval, sok sikert! - Tronly szavai bánatosan haltak el.

A suhanót lejjebb ereszkedett, a két lány pedig könnyedén leugrott az alagút tetejére.

− Sok sikert! – kiáltott utánuk a hacker, majd intett és visszaindult a város felé.

*

New York másik negyedében bűnözőkből álló társaság gyűlt össze ezen az estén. Erős akaratú, hirtelen haragú férfiak és merész, kiégett nők voltak.

− A lényeg az, hogy minket nem fognak tudni már elővenni. – Kis bár volt a törzshelyük, mindenki iszogatta a savanyú, olcsó italát és a szónokló kopaszra figyelt. − Ha a két suhanó belerohan az egyik űrrepülőgépbe, az felrobban és meghalnak. Sosem tudják meg, hogy mi voltunk.

− Terrorizmus – szólt nyugodtan az egyik óriás.

− Pontosan – a kopasz intenzíven bólogatott.

− Nem értek egyet. Azért megölünk több százezer… akár egymillió embert, hogy bosszút álljunk néhány politikuson, akik Metropolis törvényeit megszabták?

A kis kopasz egy pillanatig értetlenül nézte a nőt, majd lassan és nyomatékosan válaszolt:

− Catherine, te miért is jársz ide?

A nőben egy pillanatig megakadt a szó, de aztán kivágta magát a helyzetből:

− Ide csak az jöhet, aki becstelen, mocskos kezű gyilkos akar lenni? Mivel leszel több, Gabriel? Ha majd látod az égő darabokat lezuhanni a magasból, örülni fogsz?

− Akármit fecsegsz, a terv készen van. A pilóták vállalták, péntek reggel az egyik gép lezuhan.

− Úgysem tudlak megállítani.

− Nem bizony – Gabriel halványan elmosolyodott és megint felemelte a hangját. − Valószínüleg azon a napon még jobban fogják ellenőrizni Metropolis egét. Még az álcázóberendezést is kiszúrják. Mint tudjuk, a Hudsonban a falban kis luk van, ahol a vizet hagyják áramolni. Azt a kis lukat is energiapajzs védi. Nos, a pilóták ott fognak beslisszanni. Álcázóberendezést ugyebár az elektromosság miatt nem használhatunk…

− A víz fertőzött, nem?

− Mindenképp elkapják a betegséget, ez biztos. A lappangási idő viszont átlagban két hét, így mire kiütne rajtuk a vírus, ők már rég halottak lesznek. A partra, a falhoz egy méregdrága energiagyűjtőt viszünk, ami összeszedi a környék elektromosságát harminc másodpercre, így hatástalanítja a pajzsot. Onnan már egyszerű lesz. A két pilóta suhanókkal belerepül az űrrepülőgépekbe.

− Annyira nem is kockázatos. De… megéri? – szólalt meg egy másik hang.

− Aki egy gyáva puhafasz, az most lépjen le – mondta ingerülten Gabriel, majd lesétált az emelvényről.

*

Az alagútba kisebb problémák és öldöklések után könnyedén bejutottak. Állott szag terjengett, fény pedig itt ismeretlen fogalom volt. Fáklyát gyújtottak, ami halványvörös világosságot varázsolt. Lélegzetük visszhangzott, halk szavuk kiáltássá vált.

Óvatosan lépdeltek, ügyelve a zajokra és a lábuk alatt mászkáló patkányokra. Felvették a légzőmaszkot, az alagút aljában ugyanis mocskos, zöldes víz hömpölygött. A vírus pedig benne figyelt.

− Menj a fal tövében! – figyelmeztette barátnőjét Petra. Hangja visszhangzott, majd elhalt az alagút sötétjében. − Nagyon sok lehet még a végéig… - állapította meg, aztán gyorsan átugrott egy beteg patkányt, aki vonaglott a pocsolya szélén.

Vera csendesen lépkedett társa nyomaiban, ügyelve az elé kerülő akadályokra. Már vagy fél órája kutyagoltak, amikor megállt. Petra pár lépés után észrevette, hátrafordult, összevont szemöldökkel figyelte a lányt, aki füléhez tette a kezét, jelezve barátnőjének, hogy ő is füleljen.

Vagy fél percig álltak ott, aztán Petra vállat vont és kérdően nézett Verára, aki legyintett, mutatva, hogy menjenek tovább. A fáklya már kezdett kialudni, ezért Vera kivett a táskájából egy újat, és meggyújtotta.

Miközben turkált a táskájában, megint figyelmes lett az előbbi hangra… Mintha valaki csoszogna. A sötét folyosót kémelte, de hiába meresztette a szemét, semmit sem látott és a hang sem jött többször.

− Itt van valaki – suttogta oda Petrának remegő hangon.

− Badarság. Ki az a hülye, aki…? − Nem fejezte be, mert Vera csendre intette. Petra kényelmesen nekitámaszkodott a falnak, így várta, hogy barátnője végezzen a fáklya kicserélésével.

Aztán hirtelen a semmiből, mikor újra felgyulladt a fény Vera kezében, a két lány felsikoltott, úgy, hogy még több másodpercig hallották a hangot az alagút mélyéről. Petra mellett ugyanis egy véres arcú, félholtnak tűnő öreg állt mosolyogva.

− Üdvözöllek titeket a lakásunkban. – Szélesre nyitotta a száját, úgy vigyorgott bele a lány arcába. − Lakhattok velünk, ha akartok.

Bűzös lehelete szerencsére nem érte a lányokat, a légzőmaszk ugyanis még a szagot is megszűrte. De a látvány épp elég volt ahhoz, hogy Petrának hányingere legyen. Egyik szeme eltűnt a szemhéja alatt, zöldes váladékot fakasztva, fülei foszlásnak indultak, az arcán pedig különféle hegek és sebek éktelenkedtek. Áttántorgott Verához, megfogta a kezét és úgy próbálta elfojtani magában a hirtelen jött rosszullétet.

− Ó, kislány, nem láttál még beteg embert? Sőt… na, persze nem akarok dicsekedni, de ez már a harmadik napom! És még teljesen eszemnél vagyok, mindenem működik. Igazi nyolcadik csoda… Nézd, gyere közelebb, nézd! – Odabotorkált a két lányhoz, de aztán hirtelen megtorpant, amikor meglátta Vera kezében a lézerpisztolyt.

− Húzz a faszba! – Vera kezében biztosan állt a fegyver.

− Nekem már mindegy, úgyis meghalok. Mielőtt… - A végét már hörögve mondta, mert Vera többször is belelőtt.

− Ha innen egészségesen jutunk ki… - kezdte Petra.

− Vigyázz! – ordította Vera. Petra önkéntelenül lebukott, a veszélyforrás pedig átrepült fölötte, és a nagy tócsába zuhant. Egy kisebb kutya volt, ám annál veszedelmesebb. Épphogy földet ért, máris megrázta a fejét, és újabb rohamot indított. Szeme vérben forgott, habzott a szája és hörögve csaholt.

Petra a földre esett, Vera pedig megfagyott a rémülettől. Elsütötte pisztolyát, ami ugyan nem találta el a dögöt, de megijesztette. A kutya megállt, várt, majd hirtelen megint előreszökkent, most Verára mászott rá. A lány nem tudott védekezni, kétségbeesésében kiejtette a kezéből a fegyverét. Riadtan fogta be az állat száját, de az minduntalan kiszabadította magát a kezei közül. Nyálát Verára csorgatva, vadul morogva támadt továbbra is. Petra eközben Vera pisztolyáért szaladt. Azt a pillanatot várta, amikor Vera úgy fordul a döggel, hogy a lány ne sérüljön meg a lövéskor.

Aztán egyszer csak egy záportűz érte a veszett kutyát, aki mint egy nehéz zsák, eldőlt a kifulladt lány mellett.

− Bassza meg… - fújta ki a levegőt Vera. Petra odaszaladt mellé, óvatosan felemelte fejét, s aggódóan nézett rá. − Jól vagyok.

Lassan felállt, kifújta a levegőt. Aztán váratlanul felkelt, és belerúgott a holttestbe.

− Kurva anyátokat! − Vera még belelőtt támadójába egy-két jól irányzott lövést, majd mérgesen meggyújtotta a fáklyákat, és elindult tovább az alagút mélyére.

A fertőzött hajléktalan tévedett, azt mondta, hogy vannak még barátai az alagút belsejében. Már rég hullák voltak. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy Petra és Vera félve tegyék meg a hátralevő utat. Egymás hátának támaszkodva haladtak, ügyelve minden neszre. Azonban amikor várták volna, akkor semmi sem történt.

Már jó másfél órája kutyagoltak, amikor a bebetonozott falhoz értek. Éjfél már elmúlt és tudták, hogy a másik oldalon is hasonlóan hosszú járat következhet.

− Tíz perc. Fújd ki magad, aztán induljunk tovább.

− Hány méter mélyen vagyunk?

Petra a műszerére nézett. − Százharminckettő. Fázol?

Vera bólintott. − Nagyon fázom… És szédülök. Ez a méregtelenítő nem ért semmit.

Petra odament barátnőjéhez és elővett egy injekciós dobozt. − Ez majd jót tesz. Kicsit elérzésteleníti a sebet. Talán pár óráig nem is érzel semmi fájdalmat.

Egy óriási tű előkerült a doboz mélyéről. Petra megütögette, majd kinyomta belőle a levegőt.

− Ne… Utálom a tűket – ódzkodott Vera.

− Ne csináld már! − Petra gyorsan beleszúrta barátnője oldalába, aki felszisszent.

− Zsibbadok.

− Nem mondod. Két perc és elmúlik.

− Kösz – mondta Vera és leült a földre. Petra is elhelyezkedett mellette, és ő is kifújta magát.

− Valahol itt kell lennie a szellőzőaknának. Mindjárt megnézem… Te maradj csak.

*

Ezen az éjszakán még más is Metropolisba akart jutni. Bár ő nem az életét mentette ezzel, sőt igazából ő csak sok pénzért vállalta, amit majd valamikor a családja kap meg. El kell pusztítania az űrhajót. Nem kell nagy ész a dologhoz, csak egyszerűen merészség. Ő meghal, vele együtt még több millió ember, valaki pedig tapsolva fog örvendezni a régi New York egyik felhőkarcolóin üldögélve. Neki nem fontos az, hogy Metropolis lakossága bűnhődjön. Őt csak a megélhetés hajszolja.

Most ott ült a folyóparton, várta a rádiójelet. Nézte a csillagokat, a nyugodt New Yorkot, mely tőle több kilométernyire volt. Persze tudta, hogy csak kívülről tűnik nyugodtnak, belülről tombol. Most közelebb volt Metropolishoz, látta a feltörekvő felhőkarcolókat, az Ívet, mely áthidalt a magas házak fölött. Látszott rajta, hogy él. Irigység fogta el, méghozzá erős irigység, mely dühbe csapott át, majd végül elkeseredetten gondolt arra, hogy ő már sohasem fog ott élni…

A rádió felzizzent, majd egy komor hang szólalt meg.

− 322-es! Mehetsz! Társad?

− Előkészítette az energiagyűjtőt – mondta vontatottan.

− Remek. Sok sikert. Nehogy valamit elszúrjatok!

Feltápászkodott, és odafutott a társához. − Kezdhetjük.

A másik bólintott, majd az energiagyűjtőt készenlétbe helyezte. Összenéztek, felkapták a búvárszemüveget és a légzőmaszkot. Az energiagyűjtőt bekapcsolta, majd beugrottak a vízbe.

*

Átment a másik oldalra, elővette a mini komputerét és megállapította magában, hogy valahol itt kell lennie a bejáratnak. Apró kis zseblámpáját felkapcsolta és úgy próbálta kivenni a menekülés útját. A gép a kezében jelezte, hogy pont ott áll, ahol lennie kéne, ám nem látott semmit. Aztán érzett egy más tapintású anyagot, ahogy végigsimította a kezét a hideg falon. Jobban mállott és érdes volt. Kezét felsértette, szitkozódva törölte bele a kiszivárgó vért a nadrágjába. Leguggolt és jobban szemügyre vette az anyagot… És akkor belémart a felismerés.

Beton. Ugyanolyan beton, csak friss és kézzel művelt.

Vera a háta mögül, messziről szólt, aggódó hangon:

− Petra? – a lány nyújtogatta a nyakát, meresztette a szemét. Petra nem válaszolt, így a lány még egyszer, még aggódóbb hangon elkiáltotta magát. − Petra!

− Vége van… - szólt halkan a sötétségből Petra. Egy pillanatig egy pisszenés sem hallatszott, aztán Vera idegesen visszaszólt:

− Tessék? Miről beszélsz?

− Be van falazva. A nyílás be van falazva.

− És… nem lehet betörni? Biztos nem annyira erős az a szar.

− Frissen van betonozva. Valaki pár napja készíthette.

Vera felállt és Petra mellé futott, úgy nézte a betömött nyílást. A hátán lógó batyuból elővett egy hosszú kalapácsot.

− Betörjük – szólt kurtán, majd nekiesett a falnak.

− Csak az energiádat vesztegeted – állította le Petra.

− Ha már eddig eljutottunk, nem fogom itt hagyni ezt a kicseszett bejáratot – a kalapács egyik vége éles szög volt. Ezzel próbálta meg betörni a betont. − Vékony. Hamar áttöröm.

− Hát csak rajta! – bíztatta Petra.

Vera minden erejét összeszedve ütötte a falat. Húsz kínkeserves perc után engedett a nehéz betontömeg és nagy robajjal kiesett a helyéről. Mögötte a titokzatos ismeretlen leselkedett ki.

− Mássz! – mondta Vera lihegve, majd fáradtan ült le a fal tövébe.

− Előbb te – mosolygott rá barátnőjére Petra. Vera egy pillanatig mérgesen nézett rá, majd bemászott. A fal mögött egy kisebb helység bújt el, tele pókhálókkal és vadul szállingózó porral.

− Jöhetsz. – A két lány elvileg a levegőmaszk miatt nem érezhette a szagokat, de a kis szoba bukéját még a tökéletes tervezés sem bírta. − Rohadt büdös van itt.

− Megyek elől – szólt Petra és belépett, majd szemügyre vette a kis szellőzőjáratot. − Nagyon kicsi, gyorsan kell haladni… - elhalt a hangja. Benyúlt a nyílásba… − Hallod Vera, én félek. Mi van, ha beszorulunk ebbe… - nem mondta végig, mert velőtrázóan felsikoltott.

− Mi az, mi az, mi az? – kérdezte Vera rémülten és odafurakodott Petra mellé, aki remegő hangon suttogta:

− Valaki megfogta a kezemet.

Csönd lett, mely nehéz súlyával rátelepedett a kis helységre, még jobban növelve ezzel a feszültséget. A két lány egymásra nézett.

− Micsoda? – törte meg a csendet Vera.

− Valaki… ott bent van és megfogta a kezem – ismételte el Petra.

Vera félve bevilágított a kis járatba, és ő is hátratántorodott. Okádnia kellett… Petra meg akarta nézni, amit Vera látott, de a lány nem engedte.

− Hulla. Pár hetes lehet. Ezért volt olyan büdös…

− Beszorult? – elvette a lámpát és ő is benézett. − Basszus… Már az elején így beszorulni, te jó ég!

− El kell takarítanunk – mondta halkan Vera, kivett a táskájából egy kesztyűt és óvatosan megfogta a hulla két kezét, meghúzta úgy, hogy kijöjjön a nyílásból, de az leszakadt, így csak a két kar esett le nagy puffanással Vera elé. A testet magához ölelve fogta meg, kitette az alagútba, ahonnét bejöttek, majd prüszkölve megcsapkodta a kezét. Petra ámulattal bámulta:

− Minden elismerésem! – undorodva nézett a hullakupacra. − Soha hozzá nem nyúltam volna…

− Sietnünk kell, te mész elől és takaríts, ha valami elénk kerül – utasította Vera Petrát, ellentmondást nem tűrő hangon. A másik lány nem is akart ellenkezni.

*

Alig látott valamit a nagy kékségben. Előtte társa sötét alakja úszott, a lábán mozgó propellerekből kiáradó oxigén az arcába csapott. Még tizenöt másodpercük volt, de a betonfalat nem látta. A feszültség mely eddig majdnem szétszakította, most még jobban ránehezedett.

Tíz másodperc. Társa hátranézett és intett, hogy minden oké. Ő kételkedett ebben, hisz a cél még mindig nem került a szeme elé. Aztán hirtelen megjelent, mint egy baljóslatot jelző, fenyegető robosszus. A kapu, melyen át kellett haladniuk, pár méterrel lejjebb volt, így nekiiramodva még úgy hitték, elérhetik a harminc másodperc letelte előtt. Az óra, mely kezén lógott, jelezte, hogy már csak hat másodperc van hátra. Kétségbeesetten fogta meg társa lábát, nagyot húzott azon, így nekilendülve előbb átslisszant a kapun. Társa egy pillanatra megtántorodott és ez éppen elég volt arra, hogy számára elfogyjon az idő.

A láthatatlan energiapajzs visszakapcsolt. Onnan tudta, hogy társa feje egyszerre csak leesett. A folyó sötét mélyére zuhant. Keserűen nézett a vörös felhőre, mely egyre csak terjeszkedett, mint a vad vihar. Mélyen, egészen mélyen viszont örült, mert tudta, ha nem teszi meg, akkor most az ő teste libegne a folyó hullámaira hagyatkozva.

*

A félhomályban a két lány lassan kúszott. Viszonylag könnyű volt a terep, ám fáradtak voltak, ezért sokszor meg kellett állniuk pihenni. Már érezték a cél ízét, amikor Petra ismét megállt. Vera mögötte bosszúsan kifújta a levegőt.

− Petra, most álltunk meg két perce…

Petra csak figyelt.

− Mi a baj? – Vera hangja teljesen máshogy csengett. Petra ahogy tudott, megfordult és hátranézett. Rémült arccal közölte:

− Szűkül.

Vera összeráncolta szemöldökét, majd mérgesen eltűrte a szemébe lógó haját. Szépen lassan, hogy megnyugodjon, kifújta a levegőt.

− A rohadt életbe – hangja éles borotvaként hasította a levegőt. − Nem érdekel, tovább kell mennünk.

Petra egy pillanatig tétovázott, majd beleegyezően bólintott és továbbmászott.

Tizenöt perc múlva már látható jele volt a járat szűkülésnek, a levegő pedig egyre sűrűbb és kihasználtabb lett. A két lány szüntelenül köhögött, prüszkölt, a könyökük a mászástól sebes lett, izmuk pedig épp, hogy nem mondta fel a szolgálatot. Már majdnem feladták, amikor hirtelen Petra nagy kiáltással leesett.

− A faszo… Aú! − nyögte vörös fejjel a porban. A járat végére értek. − Vigyázz, itt a vége… − szólt rekedten, miközben sípcsontját simogatta fájdalmában. Vera erőlködve előrekúszott, aztán a vége előtt fél méterrel megállt. Megfeszítette magát és a falba kapaszkodva próbált kimászni. Még egyet moccant, aztán végleg beszorult.

− A táska – mondta bosszúsan, összeszorított fogakkal.

− Mi van a táskával? – tápászkodott fel Petra a piszkos földről.

− Rajtam maradt. És emiatt szorultam be…

− Add a kezed! – szólt Petra, megfogta Vera kezét, a két lány pedig összeadta minden erejét. A szőke azonban semmit sem mozdult, csak a keze fájdult meg. Petra mélyen beszívta a levegőt, majd nagyot rántott barátnőjén, aki felkiáltott és fátyolos hangon mondta:

− Kitéped a karom. Várj, inkább visszamegyek, leveszem a táskát és úgy… - miközben mondta, már csinálta volna is, ám továbbra sem mozdult.

Petra megpróbálta még egyszer kifelé húzni, ám Vera meg sem moccant, már szinte összeforrt a betonnal. A lány kétségbeesetten sírni kezdett, olyan tehetetlennek érezte magát. Petra kimerülten ült le a kijárat mellé és felnézett barátnőjére, aki kisírt szemmel nézett vissza rá és lassan, megfontoltan kérdezte:

− Ugye… ugye nem hagysz itt? – halk hangja könyörgően hatott. Két keze előrelógott, ki a kijáraton. Ezernyi seb rikított rajta, melyek még a félhomályban is látszódtak.

Petra kócos haját igazgatta, megtörölte izzadságtól gyöngyöző arcát és nagyot sóhajtott. Felnézett barátnőjére, majd kinyögte:

− Dehogy. Nélküled sehova – közben felállt és kilépett az alagútba, mely sötétségbe burkolózott. Hideg és nyirkos volt, mint az előző szakasz. A végében parányi fényt látott…

Vera kétségbeesetten kiáltott utána. − Hé! Hova mész! Petra, mit csinálsz?! Ne hagyj itt! − Petra bosszúsan fordult vissza:

− Ugyan már, Vera. Nem hiszem el, hogy ilyen óvodás módjára viselkedsz! Csak körülnézek…

Vera bánatosan elhallgatott, Petra pedig zseblámpájának fényére hagyatkozva tovább botorkált. Visszanézett még egy pillanatra a magatehetetlen lányra és egy pillanatra arra gondolt, hogy mi lenne, ha mégis magára hagyná. Mi lesz, ha végleg beszorult? Aztán ez a gondolat gyökeret eresztett…

Egy pillanatig ott állt, majd nagyot sóhajtva elindult az alagút kijárata felé.

Kint őr vigyázott a bejáratra, így Petra mögé akart kerülni, hogy leszúrja. Hosszú élű, egyszerű markolatú kését levette oldaláról, ám amikor beleszúrta, nagyot káromkodott, ugyanis a strázsán golyóálló mellény volt. Az őr gyorsan megfordult, elővette pisztolyát, majd rászegezte a lányra, aki mérgesen arra gondolt, hogy de jó lenne, ha Vera itt lenne. Máris bosszantotta, hogy magára hagyta.

− Ha megmoccansz, megöllek – fenyegetőzött az őr, aki láthatóan tapasztalt és erős volt. Verekedés szóba sem jöhetett, mindenképp a lány került volna ki vesztesként. Egy percig némán álltak, Petra nem moccant, az őr pedig feszülve figyelte. Nem hallatszott más, csak a szél susogása és a fű zörgése.

Aztán egyszer csak Petra minden erejét összeszedve belerúgott a pisztolyba, aminek lövedéke hajszálnyira ment el füle mellett. Előreszaladt és teljes odaadással beleütött az ember arcába, aki ugyan egy picit hátratántorodott, de meg sem érezte az ütést. Petra kihasználta a pillanatnyi fájdalmát és elvette a pisztolyt, de mivel tudta, hogy nem működik a megfelelő ujjlenyomat nélkül, ezért még egy jó nagyot ütött az őr arcába, aki most már orrát fogva zuhant a földre. Petra nem állt meg. Továbbra is ütötte az őrt, akinek arca már vérben ázott. Egy idő után már nem mozdult.

Petra fáradtan ült le, majd miután kifújta magát, nekilátott a mocskosabb dolognak. Levágni a halott kezét. A metropolisi személyes tulajdonok többsége – suhanók, fegyverek, mobiltelefonok, számítógépek – ugyanis csak ujjlenyomattal indulnak el. Elővette bicskáját, és éppen belemélyesztette volna a húsba, amikor halálos sikolyt hallott az alagút mélyéről. Vera hangja volt az.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

a második rész >>>